Egy amerikai világsztár-rendező instruál angolul, osztrák színpadon egy fiatal magyar színészt, aki az első szerepére készül a német nyelvterületen. Ma talán senki nem lepődne meg egy ehhez hasonló nemzetközi stáblistán, de negyvennégy évvel ezelőtt ez nem így volt. A premier óriási sikert aratott, a fiatal magyar színész számára pedig azonnal jött a folytatás. Ernyey Béla szerint minden nagyon gyorsan történt.
Az itthonról kapott kritikákhoz is hamar hozzá kellett szoknia, hiszen a legjobb éveit akkor élte Bécsben, amikor a vasfüggöny másik oldalán éveket kellett várni a családi Wartburgra. Holott az első, Bécsben élő édesanyjától kapott öltönyét ő is alig merte viselni. Az első színházi sikerek óta eltelt jó ötven, színpadon eltöltött év, és számos nemzetközi filmes sikertörténettel a filmtörténelembe is beírta magát. Vannak dolgok viszont, amelyek Ernyey Béla életében az évtizedek alatt sem változtak. Az egyik ilyen, az otthonról hozott stílus, illetve az erre való igény, a másik pedig az itthonról kapott kritika. Ma már az utóbbit is jól kezeli. Ernyey Bélával beszélgettünk.
Elismert, számos nyugati díjjal kitüntetett nemzetközi karrierrel a hátad mögött, ha Ernyey Béla sárga mokaszint visel, még mindig beszédtéma lesz. Hogy viseled ma a kritikát?
Igen, az ominózus fotó, ami Milánóban készült. Én elsősorban magamnak öltözöm és csak másodsorban azért, mert valaki lát az utcán. Nem gondolom, hogy a stílus kor kérdése lenne. A stílus sokkal inkább üzenet, amelyben azért van egy nagy adag exhibicionizmus is, hiszen megkülönböztet – más vagyok, mint te. Itthon még mindig nagy hiányosságok vannak a fogadó fél, az elfogadás oldalán. Fiatalon az ember hajlamos arra, hogy mindenkinek meg akar felelni – én is így voltam vele -, de aztán idővel rájössz, hogy ez marhaság. Nem lehet és nem is kell mindenkinek a kedvében járni.
És még csak nem is egy földig érő fehér farkas bundáról beszélünk.
Nagy port kavart ez is a hetvenes években! Viszont hideg volt, tetszett és megengedhettem magamnak. Ezzel együtt is azt vallom, hogy a stílus egyáltalán nem pénz kérdése. A legutóbb megjelent könyvemben (Zoknihossz – a szerk.) többek között ezt is igyekeztem hangsúlyozni. Minimális befektetésből is felöltözhetsz nagyon jól és sok pénzből is nézhetsz ki igénytelenül. A lényeg, hogy amit viselsz, annak üzenete legyen, és ne azért legyen rajtad, mert fázol. Lehet, hogy egy-egy darab önmagában tökéletesen rossz, de ha együtt egységet alkot néhány másik darabbal és van mögötte mondanivaló, akkor már elérte a célját.
A sznobizmus ellen viszont kitartóan harcolsz.
A sznobizmus egy üres dolog. Gondolkodó emberként sok mindent támogatok, amit lehet, hogy az adott pillanatban talán nem is értek, de felnézek rá és azt gondolom, hogy valahova vezet. De a buta, külsőségeket hajhászó sznobizmus soha nem tartozott, és nem is fog ezek közé tartozni.
Gyakorlatilag 45 éve élsz párhuzamosan egy másik világban – hol érzed magad igazán otthon?
Érdekes kérdés, hiszen amíg Bécsben Ernyey Bélák jönnek velem szembe, akik bár teljesen másként vannak felöltözve, de látszik a megjelenés mögött a szándék, itthon sokszor érzem magam Don Quijote szerepében csak azért, mert van egy kis csavar a stílusomban. Ugyanakkor Dórinak (Dr. Balaton Dóra, Ernyey Béla felesége – a szerk.) és nekem is itt vannak a gyökereink, sokat és szívesen vagyunk Pesten, de azért kell néha egy kis bécsi impulzus és néhány, számunkra fontos dolog gondolati visszaigazolása.
A stílus azt üzeni, hogy más vagyok, mint te. De az elfogadás itthon még mindig nehezen megy.
Képek: Csiki Vivien / Igényesférfi.hu
